A gép kora reggel 7:05-kor indult Ferihegyről. Kőbánya-Kispestig kocsival mentünk, aztán innen a 200-as busszal. Jó korán, kb ½ 6 körül már  becsekkoltunk. A többi utas is hamar összeszedelőzködött, mert 6:50-kor már elkezdtünk gurulni a betonon. Kb. másfél órányi repülést követően megérkeztünk Nápolyba.

Csak - szerintem jópofa - érdekességként megemlítem, hogy pl. az itthonmaradt családtagok a flightradar24 oldalon valós időben végig követhetik a repülőnkent, hogy hol, milyen magasan, milyen sebességgel repülünk. Nyáresti szórakozásnak is  jó dolog beazonosítani egy-egy  lassan vándorló fénypontot a csillagos égen, hogy éppen honnan-hová utaznak benne. Aztán lehet fantáziálni, hogy hú oda milyen jó lenne elmenni.....

A reptéren elég hamar kirakták a csomagjainkat. Az eddigi tapasztalataink szerint 3-4 napra egy–egy kézitáskában simán el szoktunk férni, de most az ismerősöknek ajándékba hozandó Dél-Olaszországban őshonos Limoncello,  Grappa, esetleg valami jó kis könnyű asztali bor  számára az 5 főre csappant társaságunk 1 db közös „feladandó”  poggyászba ruházott be  (a Wizzair a feladandó csomagokért pénzt kér, ráadásul csak 15 kg a normál súly, utána fizetni kell nem keveset a túlsúlyért).Update 2014: a Wizzair azóta felemelte a súlyhatárt 32 kg-ra, és akár 3 db. feladandó poggyászt is elvisznek  darabonként egyforma árral, azaz nem büntetnek különböző túlsúlyokkal.  Aki  valamiért óriási nagy pakkokkal megy, nekik ez nagyon kedvező változás.

Szóval felvettük a csomagot és az elég kicsi, így könnyen átlátható, és jól kitáblázott reptéren hamar megtaláltuk a  Alibus-t a Garibaldi pályaudvar felé. A busz 20 percenként indul, jegyeket  Jegyet régebben a a sofőrnél lehetett váltani, mostanság variálnak vele, hogy a reptér épületében. Érdemes a helyszínen tájékozódni, és felkészülni erre, hogy a megérkezés első percei ne felesleges bosszúsággal  meg ide/oda mászkálással teljenek.

A busz a pályaudvar után még továbbmegy a kikötőig, így jól jött a sofőr tájékoztatása, hogy a Stazione Garibaldi-hoz értünk. Az egységes olasz állam megvalósításáért harcoló legendás hadvezérről elnevezett teret ugyanis éppen átalakították, és elég nehezen lehetett felismerni, hogy  hol vagyunk.

A buszról leszállva egy óriási föltúrt teret találtunk, (a fenti kép nem most készült!) aminek a másik  végén a tetején sötétbarna  beton tüskékkel díszített hosszú épületet gondoltuk a pályaudvarnak.  Nem tévedtünk. Kívülről lehet látni egy McDonalds éttermet, na amellett van a csomagmegőrző, csak belülről. Ott jártunkkor középtájt egy aluljáróba kellett lemenni, ahol már jól láthatóan ki volt írva a „left lugguage ” (csomagmegőrző). Az első 5 óra 4 € csomagonként, majd óránként 0,6 €. A csomag beadásakor elkérik a személyit is, és feljegyzik az  adatokat.

Betettük a cuccunkat, majd  megvettük az Artecard - ot az azonos feliratú bódéban (ottjártunkkor a 11-12 vágány elején, azóta lehet hogy áttették máshová). Az általunk kiválasztott 3 napos, 27 €-s változat a megadott időn belül korlátlan tömegközlekedési használatot biztosít a környéken (Nápoly, Sorrento, Amalfi stb.) a legtöbb közlekedési társaság busz-, vonat-, siklójárataira, illetve az első 2 múzeum ingyenes, a többire meg kedvezményt ad. Kaptunk mellé egy kis füzetet, hogy mire vonatkoznak a kedvezmények, meg a neten is lehet tájékozódni róla. A 26 év alattiaknak olcsóbb (20 €), és ezen kívül  van még többféle verziója (tömegközelekedéssel, vagy nélküle, 3 napos, 1 hetes, 1 éves stb.). Mi  a kényelem miatt  választottuk ezt, utólag visszagondolva napijegyekkel és  múzeumi belépőkkel lehet, hogy néhány €-val jobban jártunk volna, de így  letudtuk előre.

Csomagoktól mentesen  a Vulcano Solfatara megtekintése lett az első úticélunk. A neten kibogoztam, hogy a Piazza Garibaldiról a 152-es busz pont oda visz. Bér elég ritkán jár (30-40 perc) ( update: azóta még ritkábban jár, 55-71 percenként ) ,  pont ott tesz le, míg az 2-es metró  Pozzuoli végállomásától 800métert kell gyalogolni, (azt is fölfelé) vagy az állomásról indul a P9-es helyi buszjárat.

Itthon kinyomtattam a busz útvonalát, és ezt mutogatva próbáltam megkérdezni a nem kevés lődörgő egyenruhás ellenőr/ buszsofőr/forgalomirányítótól, hogy a feltúrt és busztól-trolitól zsúfolt tér melyik pontjáról indul a mi járatunk. Igazából a mutogatásra nekem jobban volt szükségem, mert úgy nagy általánosságban a nápolyiak elég jól beszélnek angolul. A Garibaldi szobor mellett, a fák alatt megtaláltuk a megállónkat, és kb. 20 perc múlva jött a buszunk.

A kinyomtatott útvonal nem a megállókat sorolta fel, hanem csak az utcákat, amin megyünk. Jó lassan értünk ki Nápolyból. Pozzuoli városkánál előrementem a sofőrhöz, és szóltam neki, hogy hol szállnánk le. A megfelelő megállóban jelezte, hogy megérkeztünk.

A Vulcano Solfatara egy kemping és egy magánkézben lévő „geológiai” park. A területen a vulkáni utótevékenység miatti kénes kigőzölgéseket láthatjuk.

Nekem nagy élményt nyújtott a földből hol csak enyhén szuszogó, hol óriási nyomással felszínre törő vízpára testközelben megtapasztalható látványa.

Az ókorban természetes gőzfürdőként használták fel a föld kissé bűzös kincsét.

Egy bő órát ott töltöttünk, majd visszaindultunk a buszunkhoz. Ezúttal elég hamar érkezett, és a Palazzo del Reale (Királyi Palota) háta mögött szálltunk le.  Az óriási épületet megkerülve eljöttünk a  Castel Nouvo előtt. Az épületet az 1200-as évek végén építették az Anjou-k, hogy a Nápolyi Királyságnak méltó központi épülete legyen. A kapu feletti, az épület sötét színétől elütű világos árnyalatú  díszes diadalívet kb. 150 évvel később emelték. A dombormű I. Alfonz Aragóniai király bevonulását ábrázolja.

A ránk váró szellemi értékek megfelelő befogadását előkészítendő leültünk egy kis kajáldában. 1-1 pizzaszelet, illetve valami tésztaféle meg 2 ásványvíz volt 17 €  5 emberre. Dugig nem laktunk, de éppen jókor jött.

Volt egy útitervünk, hogy mit kellene megnéznünk, és próbáltuk ehhez tartani magunkat. Inkább kevesebb, mint több sikerrel.....

Első helyen a Palazzo del Reale állt. Kaja után oda próbáltunk bemenni először. A királyi palotát  szintén egy uralkodó tiszteletére emelték: 1600-ban III. Fülöp Spanyol királyt várták vele, de végül is nem jött el....A múzeum/palota valami konferencia miatt éppen be volt zárva, de mire a rengeteg árkádos oszlop között megtaláltuk a bejáratát, rájöttünk, hogy ide mi nem megyünk be. Így kihagytuk a 30 pazar lakosztály, a Capella Reale (Királyi kápolna) és a kis királyi  magánszínház, a Teatrino di cort megtekintését.

Az oszlopok között kikukkantva lefényképeztük a tágas Palazzo Plebistico-t, szemben a római Pantheont utánzó Basilica di San Francesco di Paola-val. Mint minden jelentősebb épületet, ezt is egy uralkodó tiszteletére emelték: Ferdinánd király visszetérésére 1817-ben.
 

Elsétáltunk a Teatro San Carlo, azaz a nápolyi operához.

Az épület egy viszonylag keskeny utcában van. Külső  megjelenése nem  olyan míves, mint a mi operaházunké. Az épületen belülre meg csak márciustól szerveznek látogatásokat. Itt tapasztaltuk először, hogy szezonon kívül néhány hely zárva van, vagy nem olyan szolgáltatások érhetők el, mint a turista idényben.

Az operaházzal szemben van a Galleria Umberto, ez amolyan passage, fedett utca, sok-sok bolttal, mint a mi Párizsi-udvarunk, csak sokkalta nagyobb és fényesebb. Sajnos a mi „udvarunk”  mostanában nagyon lepukkant állapotban van, alig van nyitva bolt, sötét és sivár, pedig igazán díszes és szép volt valaha. 

A Castel de Nouvo-t sajnos kihagytuk, sejtettük, hogy az aznapi tervben kigondolt látványosságokat nem tudjuk végignézni.

A következő pont a Santa Chiara kolostor volt, de vagy fél órát szerencsétlenkedtünk, hogyan jussunk oda, mert még nem láttuk át a távolságokat: mi közelíthető meg gyalog, és mihez érdemes valamilyen járművet használni. Végül megkérdeztük egy járókelőtől, aki javasolta, hogy bő 10 perc alatt sétáljunk el oda. A Via Toledon indultunk el felfelé. Egy rövid kerülővel besétáltunk a vele párhuzamos szűk utcákba, ahol hatalmas nagy élet volt.

Boltok portékái kipakolva, robogók, autók cikázása, egy csomó ember, és a száradó ruhák  érdekes nyüzsgő képet alkottak.

A  Via Toledo-tól átvágtunk jobbra egy kis utcán át, eljöttünk egy szép barokk szökőkút,a Fontana di Monteolivetto előtt.

A Santa Chiara egy templomot, a kolostort, kriptákat és egy régészeti múzeumot magába foglaló egyházi komplexum. A kolostoron belül találjuk a híres kerengőt, melynek majolika csempékkel díszített oszlopai máig is állnak.

A szállásunk Nápolytól kb. 50 percnyi vonatozásra volt és nem akartunk túl későn érkezni, ezért  átsétáltunk a Piazza Dante-re ahonnan metróval egy átszállással a Garibaldi pályaudvarra mentünk. Kifizettük az ötünkre nem kevés pénzt a poggyászmegőrzőben, aztán irány a Circum vesuviana,  azaz a nápolyi HÉV.  A vonatok viszonylag sűrűn indultak  Sorrento irányába. A délutáni csúcsforgalom kellős közepébe csöppentünk be, de még le tudtunk ülni a vonaton.

50 percnyi út után érkeztünk meg Vico Equense-be. Kellemes, rendezett kis mediterrán üdülőváros, ahol nyoma sem volt a pangó turisztikai idénynek. A  központban egy csomó kis bolt, kávézók, éttermek, mind–mind nyitva még este 7 után is, a helyiek is nyüzsögtek a városkában.

A kulcsot a tulaj anyukájától kaptuk meg. Egy kis boltja van a központban, és a város főterén találkoztunk. Már jó messziről kiszúrt minket a guruló bőröndjeikkel. Elvezetett a szállásra, és kézzel-lábbal elmagyarázta a fűtés, a gáztűzhely kezelését, továbbá a kulcs visszaadásának módszerét. Aláírtuk a szobakiadási szerződést, és birtokba vehettük a szállásunkat.

5 (illetve 6) személyre 4 éjszakára 370 €-ba került a 3 szoba  + konyha + fürdőszoba  90 nm-es apartman, beleértve a fűtést, takarítást  és a teljesen felszerelt konyhát. Ez utóbbit egy laza klasszikus pastaval teszteltük. Ha valaki a hasán kíván spórolni, és szereti a tésztát: 5 személyre 6 €-ból kihoztunk  egy ebédet úgy, hogy dugig laktunk, és még maradt is egy kicsi későbbre.

Ezt a főzőcskézést azért nem az első nap rendeztük, mindenki lejárta a lábát, meg fáradtak is voltunk, így csak hideget ettünk a közeli  boltokban beszerzett árukból.

A szállás egyetlen negatívuma, hogy télen vendég nem igazán lévén napok óta nem fűtöttek, csak megérkezésünkkor kapcsolták be  a lakás saját cirkóját. Onnantól fogva viszont olyan meleget csináltunk, amilyet akartunk. Olaszországban  jobb felkészülni, hogy a fűtés nem igazán magától értendő. Van ahol egyszerűen nincs is, vagy csak éppen hogy működik. Rém kellemetlen dolog és az egész aznapi élményeket tönkre teheti, ha holtfáradtan egy  tök hideg szobába jövünk haza. Szóval ha télen megy valaki, akkor érdemes külön rákérdezni erre. Az a tuti, ha a lakásnak/szobának van valami saját önálló fűtőcucca, legyen az akár a légkondi, vagy a saját cirkó.

Vacsi után  mindenki nyakig betakarózott és hamar elpilledt.

 << Előző nap                                                            Következő nap >>